Fiatalság, bolondság, egyáltalán a pofátlanságnak van határa?

Tisztelet, embertársaink iránt érzett elismerésünknek, megbecsülésünknek magunktartásában és cselekedeteinkben nyilvánított érzése. Az öregekben az életbölcseséget, a jellemet, végzett munkásságot tiszteljük, a nőkben a nőiességet, tisztaságot, a férfiakban az erőt stb.

Amikor azzal a mondattal találtam szemben magam, hogy "tisztelsz egyáltalán?" nagy boci szemekkel néztem az illetőre, sőt nézek a mai napig, de ma tapasztaltam is, hogy a tiszteletet a fiatalok nem képesek megadni. El is kezdtem a miérteket keresni. Talán otthon is ezt csinálja? Vagy ha nem, akkor velem szemben miért? Rendben, fiatal vagyok, valahol fél úton köztük és a szüleik között (jobb esetben...), de joggal várhatnám el, ha én felkészülök egy előadás megtartására, ne azzal keljen szembetalálnom magam, hogy nem figyelnek rám. Bennem lenne a hiba? Nem hiszem, mert nem mindennapos dologról van szó. Viszont így változtatnom kell nekem is, amilyen a mosdó olyan a törölköző alapon.

Kivívni egy fiatal figyelmét a mai világban nem könnyű, elég ha már egy ember figyelmét nem tudod lekötni, ott rombolódik az egész közösség. Onnantól nem arra fognak figyelni, te mit mondasz nekik, hanem a társa milyen bohóckodásban vesz részt. Égessem be társai előtt? Ez sokszor beválik, viszont bármikor visszaüthet, egy még nagyobb adag makacskodás kíséretében. Baromi nehéz megtalálni az arany középutat, de ez nem csak rajtunk múlik, hiszem, hogy mindenhez két ember szükséges. Én hiába várom el, hogy tiszteljen, ha ő nem akar. Hogyan lehet a legjobban kezelni a fiatalkori pofátlanságot? Másik ilyen kérdés, ami a tisztelet kapcsán felmerült bennem. Mondjuk sokszor voltunk mi is fiatalok, de szemtelenek sosem. És ez akármennyire is hihetetlenül hangzik, mégis igaz. Tudom, változik a világ, változott is, rengeteget, tudom, hogy tudnék én is pofátlan lenni, mégsem vagyok. Nem vagyok makulátlan, de valahogy úgy érzem gyermekkoromban jó nevelést kaptam. Nem volt minden megengedve, mindenért megküzdöttem, és ezek a fiatalok, akik mindent megengednek maguknak, azoknak semmiért nem kell megküzdeniük, mindent arany tálcán kínál eléjük az élet. Ami persze nem jó dolog, mert későn fogja azt a bizonyos első pofont megkapni az élettől. A szülőknek többet kellene gyerekükkel foglalkozni, több időt szentelni arra, hogy társas programokban vegyenek részt, ne csak a számítógép előtt üljenek. Így csendben van a gyerek alapon a szülő pedig tudja végezni a dolgát. Mert hiszem és vallom, ha valakivel foglalkoznak, és ami a legfontosabb beszélgetnek vele mindenről, megtanulja az értékeket a helyén kezelni, és a legfontosabb tisztelni társait. Amíg ez valahol nincs jelen nem lehet elvárni, hogy rájöjjön arra, hogy nem övé a világ, és sajnos mindaddig a pofátlanságának sem lesz határa.

"Milyen közel állnak egymáshoz: adni – kapni, ajándékozni – elvenni, tisztelni – megalázni, odafigyelni – elvárni, elengedni – kényszeríteni, megbocsátani – haragudni, megbízni – gyanakodni, együttérezni – közönybe burkolózni, hinni – kételkedni…
A választani tudás az igazi tudás. A jó ember ritkán téved.” (Tatiosz)