Megismerni valakit, aki megmássza a magad köré állított falakat, sőt lebontja azokat. Az, hogy beleszeretsz a lelkébe, ezt meg végképp nem. Elengedni őt, a legnehezebb. Tudom, hogy kell, ő igényli, én nem, de elfogadom. Egy különleges ember. Step by step került hozzám közelebb. Először csak megérintett, majd szorosan átölelt. Álmomban a fejemet az ölébe hajtva beszélgettünk, simogatta a hajamat, pedig aki ismer tudja, hogy nem szeretem ha azt piszkálják. Neki még ezt is megengedtem. Mellette tudtam gyerek lenni. Csalódott voltam, amikor elhagyott elsőnek, eltelt három nap megkerestem. Nem tudtam elképzelni a napjaimat nélküle. Ő talán igen. Bár azt mondta, minden igaz volt amit mondott, igaz a szeretete, igazak voltak a cselekedetei, de ugyebár én mit láttam? Azt, hogy csak én keresem, ő nem vagy későn reagál vissza nekem. Bezárkózott, akartam falat mászni, de ő nem akarta. Neki így a jó, ezt el kell fogadni, de nem tudtam, mindenáron éreztetni akartam vele, hogy hello itt vagyok. Eddig megkaptam tőled mindent, most én jövök. Gondoltam én... De nem igényelte. Mert ő ilyen. Egy kincs. Amit ha rövid időre is megkaphattam, de sajnos nem maradhatott nálam. Vándor kincs. Megy tovább. Irigykedek. Nem akarom elengedni, de muszáj. Lehetetlen küldetést hajtok végre, bár szokták volt mondani nincs lehetetlen csak tehetetlen.
- Miért jöttél vissza? (...)
- Talán hiányoztál.
- El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
- Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
- Semmi sem változott. Mit keresel itt?
- Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.
(Graham Greene)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése