Merengő

Amikor annyi minden történik veled, hogy azt hiszed, mennyi mindenről tudnál írni. Valójában éled a monoton életedet, reggeltől estig munka, szokásos kerékvágás. Elszállt az ihlet. Vannak dolgok amelyeket jobb lenne meg nem történté tenni, de ugyebár én hiszek a sorsszerűségben ennek, így kellett lennie. Megfogadtam, felfogom áprilisi tréfának, októberben... kénytelen kelletlen vagyok. Az élet megy tovább ezzel együtt is. Én pedig haladok a kijelölt úton. Szeretnék már találkozni egy nagyon kedves ismerősömmel, de őt is felhívni, nem is tudom, hogy mikor? A kedves párja nem veszi jó szemmel, ha én hívogatom őt. Némi nemű bizalom kellene a párja irányába, és tudná, hogy mindent megtenne érte, és biztos vagyok benne, hogy nem csalná meg őt. Velem meg tutira nem. Úgy szeretem, mint a bátyámat. Fizikai képtelenség lenne közöttünk bármilyen kapcsolat, ami nem baráti. Ülök az órámon és nézek ki a fejemből. A gyerekek szabad foglalkozás gyanánt interneteznek, hihetetlen amúgy, hogy az ember azt mondja nekik lehet játszani, már el is indították az internetet. Bezzeg a mi időnkben... Valahogy nekem nem hiányzik utólag sem a gyerekkoromból a net. Teljesen jól megvoltam nélküle. Emlékszem mennyit társasjátékoztunk régen. De imádtam. Összehoztuk a csapatot, és toltuk a game-t, mert nekünk még akkor ez volt a játék. Meg a bulik. Egymáshoz elmenni, szülinap, névnap...stb. De jó is volt. Ezeket úgy hiányolom ebben a felgyorsult világban. Ma már hamarabb láthatom neten a barátaimat, mint személyesen. Betmenkém se jön haza a télre, csak áprilisban. Elszomorít de el kell fogadni. Sajnos én meg nem tudok kimenni hozzá. Az most költséges lenne számomra. És akkor arról ne is beszéljek, hogy én áprilisban Londonba szerettem volna kiruccanni, ha Betmenkém jön inkább maradok :) Vagy meglátogatom őt London helyett. De akkor már hamarabb :)
Mára ennyi voltam.

Érzés

Elhatároztam, de nem megy, kicsit keszekusza lesz. Az ember ezekről nem vagy, nehezen tud beszélni. Érzek, de hogy szavakba öntsem az nagyon nehéz.
Megismerni valakit, aki megmássza a magad köré állított falakat, sőt lebontja azokat. Az, hogy beleszeretsz a lelkébe, ezt meg végképp nem. Elengedni őt, a legnehezebb. Tudom, hogy kell, ő igényli, én nem, de elfogadom. Egy különleges ember. Step by step került hozzám közelebb. Először csak megérintett, majd szorosan átölelt. Álmomban a fejemet az ölébe hajtva beszélgettünk, simogatta a hajamat, pedig aki ismer tudja, hogy nem szeretem ha azt piszkálják. Neki még ezt is megengedtem. Mellette tudtam gyerek lenni. Csalódott voltam, amikor elhagyott elsőnek, eltelt három nap megkerestem. Nem tudtam elképzelni a napjaimat nélküle. Ő talán igen. Bár azt mondta, minden igaz volt amit mondott, igaz a szeretete, igazak voltak a cselekedetei, de ugyebár én mit láttam? Azt, hogy csak én keresem, ő nem vagy későn reagál vissza nekem. Bezárkózott, akartam falat mászni, de ő nem akarta. Neki így a jó, ezt el kell fogadni, de nem tudtam, mindenáron éreztetni akartam vele, hogy hello itt vagyok. Eddig megkaptam tőled mindent, most én jövök. Gondoltam én... De nem igényelte. Mert ő ilyen. Egy kincs. Amit ha rövid időre is megkaphattam, de sajnos nem maradhatott nálam. Vándor kincs. Megy tovább. Irigykedek. Nem akarom elengedni, de muszáj. Lehetetlen küldetést hajtok végre, bár szokták volt mondani nincs lehetetlen csak tehetetlen.

- Miért jöttél vissza? (...)
- Talán hiányoztál.
- El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
- Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
- Semmi sem változott. Mit keresel itt?
- Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.

(Graham Greene)

Napi Müller

A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról.

Illúzió

Az érzékcsalódás egy olyan formájának tekinthető, amikor egy valódi külvilágból jövő ingert tévesen értelmezünk. A valóság helytelen értelmezésén, hamis látszaton, vagy önámításon alapuló érzéki csalódás.

Amikor nagyon akarsz valamit, valakit, akkor képes vagy magad hamisan ámítani, azonban ha a valóság elsőnek képen töröl, rájössz valójában, hogy akkora "oszloposbirka" voltál (vagy), mert hittél a látszatnak. Most megfogalmazhatnám pszichológiailag, de semmi értelme. Mindenki tisztában van azzal, mit jelent a hamis illúzió. Olvastam nem is olyan régen, hogy előző életünk emlékei igazából hamis emlékképek. Sokkal nagyobb valószínűséggel fogadunk el egy meg nem történt eseményt valósnak, ha maga az esemény hihető és reális. Ha gyakran beszélünk, gondolunk, ismételgetünk egy meg nem történt emléket, előfordulhat, hogy arra egy idő után mint valós, megtörtént dologra emlékezünk. Másfelől saját gondolatainkat-vízióinkat is előadhatjuk valós emlékként. Az azonban bizonyos, hogy a hamis emlékképek kialakulásához vezető folyamat során az emlék eredetének meghatározásában valahol hiba történik.

Ugyanakkor én vallom néha jó ezekbe ringatni magad, több mint álmodozás, de a valóság zord talaján ezek kibúvót jelentenek számomra. Amikor utálommagam, vagy nem szeretem azt ami körbevesz. Aztán mikor visszatérek a realitások talajára, csak magam hibáztathatom. Hiszen, ha annyira tudja az eszem, hogy amit érez a szívem nem valós, attól, hogy a szívem ilyenkor számtalanszor kettétörik, az eszem ugyanannyiszor ragasztja össze. Az már más kérdés, hogy minél tovább ámítom magam, annál jobban fáj. De egyszer az életben csak felnövök, és rájövök nem minden arany ami fénylik. Nem az az őszinte ember, aki annak hangoztatja magát. A fájdalom meg elmúlik...remélem.

"Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok, már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden, nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen. Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen, már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen." (Koltay Gergely)

Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mondd ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom
S hetenként egyszer láthatom;
Csak, hogy halljam szavát –bevallom –
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán
Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk, ha jött, örülni.
Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe
Tán meg nem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe.
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne és leszállna,
S akit szívem kíván, kivárva
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé? A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten…
Tied szívem! Téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Zengett hangod zenéje bennem…
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva,
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz s szerelemmel, s reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te? Féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kísértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít!
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem
Előtted könnyem hullva-hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el mily magam vagyok
Nincs egy megértő, lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz bíztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem mertem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: sorsom van kezébe

Van egy...

... érdekes helyzet. Tudod… amikor ülsz a padlón, a gondolataid cikáznak, az érzéseid kavarognak. Kitörnél, tombolnál, de valami mindig visszaránt a padlóra, és egy kicsit megnyugtat. És te hagyod, hogy megnyugtasson, mert akkor már rögtön nem is érzed magad olyan rosszul. Még mindig ülsz a padlón, és vársz valakit, aki felkarol, aki teljessé akar tenni, aki nem kérdez, csak cselekszik. Várod azt, aki ismer, aki szinte te vagy, aki magával visz ismert és ismeretlen világokon keresztül. Aki egy kicsit elcsavarja a fejed, és felejteni enged…

Shakespeare X.

Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
Csak rombolod a szép épületet,
Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
Vagy legalább magadhoz jószívű:

Nemzz utódot, szívem is kér, - hadd éljen
Szépséged tovább benned s a tiédben.

Tipikus

"lesz csak ilyen vagy hogy volt vagyok, mert akkor mikor lehet olyan, mint mindig, tudom csin majd valami"