Azt hiszem, minden ember
életében van egy pont, amikor döntenie kell. Ha rosszul dönt, nincs visszaút.
Sokáig azt hittem, hogy másokat hibáztathatok azért, ami velem történt. A
hibáktól azt mondják, hogy az ember jobbá válik. Ez talán igaz is. De minden hiba
elvesz egy darabot az emberből. A hibákat nem lehet jóvá tenni. Örökké velünk
maradnak, hogy emlékeztessenek a múltra. Egy bocsánat, vagy egy elnézést jöhet
szívből, de ez csupán szó. Azt hisszük, hogy ha megkapjuk, amire várunk, hogy
ne haragudj, minden jobb lesz. De a szó nem fedi el a sebeket; Minden bocsánat
egy újabb halál, amelyet a léleknek kell átélnie. Megbántottak. Százszor, talán
ezerszer is. De a legjobban az fájt, amikor bocsánatot kértek. Tudtam, hogy
megölik vele a lelkemet. Nem a megbántás fájt, mert azt elfelejti az ember.
Talán hónapok, vagy évek kellenek hozzá, vagy talán csak egy pillanat, de
elfelejti. De a bocsánatkérés már azt jelenti, hogy ott, abban a pillanatban,
amikor kimondta, vagy megtette, amit mondott, vagy amit tett, őszinte volt.
Ott, abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, vagy úgy érezte. Ha tehetném, én
is úgy élném az életem, hogy sose kelljen megbántanom mást. Mert bár
feloldozást nyerhetünk azzal, hogy megbocsátanak, de azt a halott lélekdarabot
már semmi nem támaszthatja fel. Senki nem érdemli meg, hogy megöljék a lelkét,
hisz anélkül a szíve halott. S szív nélkül, hogy éljük túl az életet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése