Mosoly és nevetés

A legenda szerint Buddha a Keselyű bércen tanított egykoron. Amikor egy szép napon szokatlanul sok tanítvány gyűlt köré, hogy meghallgassák szentbeszédét, Buddha a hosszúra nyúló csendben szó nélkül felmutatott egy szál virágot. A tanítványok zavartan, értelmetlenül néztek egymásra, csak az egyikük. Mahákasjapa mosolyodott el. Megértette a virágfölmutatást, ennek mély jelentését. Ezzel első ízben adódott át a tan tudattól tudatig, szívtől szívig. Maga Buddha nevezte ki hirtelen megvilágosodott tanítványát az első indiai pátriárkává. A legenda a buddhizmus kialakulása után jó másfél évezreddel később jelenik meg először írott formában; a tizedik századig, a Szung dinasztia koráig nem található írott nyoma. Ám ez a kétes hitelességű esemény talán nem rontja le a hagyomány értelmét. Ez lett ugyanis az egyik leghíresebb zen történet, és a legszebb és legelevenebb szemlélődő hagyomány keletkezését mutatja be.
Bár a történet teljes létezésünknek szól, próbáljunk meg először elgondolkodni rajta, megérteni, majd lépjünk bele, túl az értésen, éljük át egészen! Azonosuljunk vele! Váljunk a történetté egészen!
Tehát amikor híre ment, hogy a Mester különleges beszédet fog tartani, sok tanítványa gyűlt össze, ráérő idejűek, érdeklődők is, szomjasan a Magasztos szavaira és kíváncsian vagy kandi mód várták a megnyilatkozását. Buddha ezúttal szokatlanul nem üres kézzel, hanem egy szál virággal érkezett, s a tanítványok nyilván töprengtek rajta, kapta-e vajon, vagy pedig találta inkább valahol idefelé jövet? A mester letelepedett szokott helyére szemben a tanítványaival, és ült hallgatagon, közben a kezében tartott a virágot nézte mosolyogva. A tanítványok zavartan várakoztak. Mi lesz már, mikor szólal meg végre a Magasztos? Mahákasjapa a többiekkel együtt türelmetlenül várta egy ideig, hogy kiderüljön, van-e értelme ennek a csendnek. Hát ennek a zavarba ejtő mosolynak? És mi következik majd utána? Leste-várta, hogy a mester megszólaljon. Mivel kezdi vajon? Biztosan nagyon mély értelmű lesz a mai beszéde. Átélte, megtapasztalta, hogy a várakozás nyugtalanná, feszültté teszi. Észrevette, hogy merev a válla, cikáznak a gondolatai, vár, vágyik valamire: eligazító szavakra, tanításra. Már a hasában is feszültséget érzett. Valami összeszorította a gyomrát. Várom a szavakat, gondolta ekkor, de a szavak nyilván újabb fogalmakat, gondolatokat teremnek. A végső valóság pedig túl van rajtuk. Ha a csendet, egy virág szépségét nem tudjuk, nem tudom úgy elfogadni, ahogy van, addig a mester szavai is hiábavalók. Ha nem vagyok tudatos, hiába a szentbeszéd. Hiába minden szó, ha nincs belső tapasztalásom. A tanítvány ellazította vállát, ellazítom, elengedte gondolatait, kiegyenesítette a gerincét, kiegyenesítem, és rábízta magát a csendre, a létezésre. Minden helyzet jó. Elfogadom. Hálás vagyok érte. Ő maga lett a nézés, ahogy a Mester ott ült előtte, már nem a részleteket, hanem az egészet látta. Már nem volt, amit nézzen, s nem volt, aki nézzen. Elmúltak az aggodalmai, vágyakozása. Felszabadult csend lett. Ebben, ebből és általa van. Tudatára ébredt önmagának. A maga mesterévé vált. De ez nem volt gondolat, sőt érzés sem, mert mindezektől megszabadult. Felismerte önmagát. A nagy törvény nem tanítható. Közelebb van hozzánk, mint testünk középpontja vagy a lélegzetünk. Közben a társai érezték, hogy telik, múlik az idő, s egyre zavarodottabbá váltak, amikor Buddha váratlanul, lassan felmutatta a virágot. S ekkor Mahákasjapa mámorosan elmosolyodott, és olyannak élte meg ezt a mozdulatot, amilyet még sosem érzett; szép volt, illatos, boldog, és ebből rögtön hangosan felnevetett. Derűsen nézett körül, miután Buddha magához intette. Azt mondta az áldott mester, mihelyt Mahákasjapa elébe ért: Ami elmondható szavakkal, már elmondtam tinéktek. A csend ajtaját kell kinyitnunk immár. Mahákasjapa megértette, megélte, hogy ez a virág hozzá a kulcs. Neki adom. Ti, a többiek értitek talán a tanításomat, de az kevés. A puszta megértés nem segít. Nem szabadít fel az élet és a halál rabsága alól. Az átadás túl van szavakon, tanításon."
Mahákasjapa a kapott virágot nézte. Milyen törékeny, gyönge ez a kulcs és mégis milyen erős! Mosolygott felszabadultan. Megértette, hogy nincs mit megértenie. A tudás látásra ébreszt. A tudás a pillanatról, pillanatra megújuló nézés. A részben az egészet látom. A virágra mosolygok, de a világ derül fel tőle. Amíg nem vagyok éber, figyelmes, élő tudásom sem lehet. A tudáshoz látnom kell, elvárások, vágyak, eszmények, ismeretek, gondolatok nélkül, a látás élő és átlelkesítő éberség. Csak azt látjuk valójában, amit önmagában, olyanságában szemlélünk. Az igazi tudás nem elvont, fogalmi, hanem fényszerű, élő melegség. Önmagam szétszórtságából, szűkösségéből fölébreszt. Amit látok, középen van, bennem van és én benne, ahol minden és semmi együtt. Az üresség, amely a lehetőségek teljes tára. A lét tudatosságára eszméltet. Nem kell töprengeni semmin, vágyakoznom is szükségtelen, mert jelen van minden. A valóság csak a teremtő csendben szólal meg. A virággal az örök törvény nyílik csendben, illatosan. Ha örömem van, a virág is örül. Örömem elér, ahová már a tekintetem sem hatolhat. Csak hagyni megtörténni a csendet. Nem kell akarnom, elég figyelnem éberen, míg létem mélyéből, sejtjeimből fölárad csodája arcomig. Az arcokig. Az igazi csend derűs, a világ megújító ünnepe. A bambaság, feszültség, keserűség mosolya, kínos vigyora nem a csendből fakad. Ha vágyakozom valamire, máris nem vagyok helyben. Ha igazán nézek, rögtön eltűnök a nézésben. Beleolvadok abba, amit látok, egyesülök vele, feloldódom. Belehalok a nézésbe. Gyönyörűség, szívet boldogító öröm, üdvösség ez a beleoldódás. Mert szabad vagyok most, nyugodt, megélve a létezés békéjét, valóságát.
Nem a valóságot láttam ezelőtt, hanem elképzeléseimhez, ismereteimhez mértem, amit nézek. Nem láttam tisztán a lepkét, ahogy virágról virágra szállt, mert nem is virágok, a gondolataim, ismereteim, tűnő neveim voltak. Egy kavics a neve nélkül maga a teljes világ. A Valóságnak nincsenek írott szabályai, kimondhatósága sem. Akkor vagy teremtő kapcsolatban vele, amikor a korábbi tapasztalatod, tudásod érvénytelenné válik. Ha beszélsz róla, már nem az. Az ismeretlen vesz körül, ez van benned is, és mégse félsz. Mert ez az ismeretlen valódi, örömed van benne, míg ki nem mondod, ez a teljesség, nyitottság. Aki megérinti valóságosan egy fa törzsét, megéli a légzés személyén túli titkát, ő már tudja, hogy arról képtelenség beszélni. Minden egyes magyarázat, megfogalmazás nem az. Akinek vélem magam, az mindig valaki más.
Megnézni, és felismerni! Beleolvadni a formák, színek ürességébe. Ahol már nincs gondolatom, ott a forma üressé válik, de ez az üresség nem hiány, hanem minden alak teljessége.
Amire szükségünk van, itt van jelen. Létezik.
Vagyok.
Játék a teremtés, tréfa, ami történik velünk, általunk. Itt van bennünk minden, és mégis keresgélünk. Bennünk a tudás forrása, mi mégis ismereteket halmozunk, idegen gondolatokat gyűjtünk. Bennünk van, amin nincs hatalma az időnek, és mi mégis félünk az elmúlástól, haláltól. Reménykedünk a tapasztalat helyett, vágyakozunk az elfogadás helyett.

Az igazi zsigerekből eredő mosoly és nevetés alatt megáll a gondolkodásom. A szabad nevetés beleold a létezésbe, a lét áramlik fel a benne, felszabadít. Japán történet szól Hoteiről, a nevető bölcsről. Tanítása, szentbeszéde a nevetés volt. Szívéből harsant föl mindig a hahota. Akik köréje gyűltek, látták, hogy hasát fogva nevettében, a földön hemperegve harsog, ők is nevetni kezdtek. Mindenki várta, mert derű, szabadság, áldás volt az ő érkezése. Bármit kérdezték tőle, megnevette. Akár a világosságról kérdezték, akár az életről, akár az igazságról, mindenkinek nevetés volt a válasz. Ez Hotei derűs, de mégsem nevetséges tanítása.
Aki megérti, szívből fakadóan nevet rajta.