Arculatváltás

Indentify tolvaj(ok), nevet, címet, telefonszámot, komplett személyazonosságot lopó ember(ek).

Napokban szembe találkoztam egy ilyen egyénnel, aki sajnos teljesen másnak adta ki magát, mint aki, soványnak és szépnek, közben meg kövér és nem éppen aggatható rá a szép jelző. Sőt a vezetéknevükön kívül semmi sem egyezett. Holott az elején leszögezem, ha magát adja nem lett volna ekkora galiba. Így sok ember csalódását váltotta ki...

Miatta merült fel bennem a kérdés, hogy akármilyen az ember, miért nem tudja önmagát vállalni? Én én vagyok, te meg te, de se én nem leszek te, se te nem leszel én. Legalábbis én nem fogom engedni. Azt hiszem én megbékéltem magammal, ennél szebb már sose leszek - hiszen nem fogom alávetni magam a plasztikának (bár pénzem se igen lenne rá) - miért nem tudják ezt mások is megtenni? Van egy másik ismerősöm aki közel 130kg és olyan szinten elfogadta magát ilyennek, amilyennek szerintem még én sem magam. Visszaélhetett volna ő is másnak a személyiségével, de nem, ő abszolút vállalja magát, olyannak amilyen. Boldog és kiegyensúlyozott életet él. Kell ennél több? Szerintem nem.

Ha sok identitás zavarossal és tolvajjal akarsz találkozni menjél csetre, a legnagyobb közösségben a legkönnyűbb megtalálni ezeket az embereket. Továbbra is az a kérdés merül fel bennem, hogy mire jó ez? Nincsenek egyenlőre válaszok, de nagyon remélem hogy megkapom előbb utóbb hogy miért jó ez?!

Vannak a szerepjátékok, rengeteg található az interneten, a híradások tele vannak azokkal, hogy egy ilyen játék szerepébe bújva gyilkolnak az emberek. Durva... Sose tudnék ennyire megszállott lenni. Pedig nem egyel, kettővel játszottam már eddigiek során.

Ugyanakkor a hackerek, ők is az identitásod lopják el a számítógépeink feltörésével. Bankszámlaszámok, címek, stb. Majd csak akkor jövünk ezekre rá, amikor kopogtat a rendőrség, hogy van egy lakáskassza szerződésem amit évek óta nem fizetek, én meg csak lesek, hogy eddig nem is tudtam róla, hogy van. És az a legfelháborítóbb nekem kell utánajárni, nekem kell bizonyítani az igazam, hogy hé valaki csalt az én nevemben.

"Saját életed igazságát valóban te teljesíted be: azt fogod visszakapni, amit magad is adtál: vérontásért háborút, tolvajlásért nincstelenséget, az akarat kegyetlenségéért minden szeretet elvesztését. S ha pedig életedből elvész a szeretet, elvesztettél mindent." (Hioszi Tatiosz)

Nicsak, ki beszél avagy lakótárs a koponyában

A disszociatív kórképek csoportjába tartozó pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy (az esetek felében) több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.

Sokszor összekeverik ezt a fogalmat a skizofréniával, a tudathasadással, ami a hasadásos elmezavar kóros állapot, a gondolatok, érzések és cselekedetek közötti összhang felbomlását jelentené. Ezzel szemben a disszociatívitásról akkor beszélünk, ha az egyik személyiségünk tisztában van a másikkal, sőt együtt is tud vele élni. Anno azt tanultam, hogy általában két személyiségről beszélhetünk, de ugyanakkor lehet akár ennél jóval több is. Kiváltó okként mondják a kisgyerekkori traumát, a korai szexuális, vagy bármilyen visszaélést. Nyilvánvaló, akit kisgyerekkorában bármilyen trauma ért, nehezen tudja, ha egyáltalán tudja feldolgozni azt, és ennek következtében alakulhat ki a másik, "védő" személyisége, aki megóvja őt, így a két személyiség felváltva tör a felszínre.

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde, az önmagán kísérletező orvos, aki a történet végére gonosszá válik. Csattanóként, a rosszon eluralkodik a jó, így egy megoldás marad, az öngyilkosság, így a rossz is megszűnik létezni. Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy hol van a határ a jó és a rossz között? Vajon mindenkiben benne van ez a kettős személyiség? Ergo lenne világos és sötét oldalunk? Meddig jutnánk el, ha a rossz oldalunkat akarnánk megismerni? Vajon úgy járnánk e mint a mű szereplője?! Nem érzem, hogy bennem lakozna a kisördög, vagy bármelyik betegségem lenne a felsoroltak közül.

Egy személy, több személyiség. Egyik pillanatban nevet, másikban arca megváltozik, tekintete üressé válik, és személyisége kifordul önmagából. Hirtelen kezdődik, és ugyanúgy ér is véget. Furcsa, különös dolgok ezek. Sőt mi több számomra utána járva, olvasva, egyre borzasztóbbak is. Vajon ismerőseim között hány Dr. Jekyll van? Ha van is, mi váltotta ki belőle ezt a sötét énjét? Vajon képes lesz türtőztetni magát? Vagy ha nem akkor mikor bukkan felszínre a gonosz? Akár már felszínre is törhetett, csak baromi jó színészként, képes burkolni azt.

"...A hetedik, te magad légy!" (József Attila)

Az élet iskolája

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kúrta farkú malac túr, volt egy lány, Miss Nyafka. Barátai folyamatosan hallgatták búját baját, kiutat találva neki a rengeteg problémából, neki semmi sem tetszett, semmi sem volt jó, mindenben csak a rosszat látta, szinte minden embert rossznak vélt. Teltek múltak a hetek, a barátok ráuntak a folyamatos kínlódására, mire Miss feleszmélt, addigra mondhatni a többség szart a fejére. Mire ő azzal reagált, hogy már megváltozott. Meg bizony, de milyen rossz irányban. Elkezdte azokat bántani, akik hajdanán őt védték, istápolták, pátyolgatták. Persze továbbra se tetszett neki semmi, csak most nem az ő problémáitól harsogtak a trombiták, hanem arról, hogy ő a központi szerepéből, mennyire kiszorult a perifériára. Mindig megbántott valakit, majd mindig bocsánatot kért, aztán egyszer csak az egyik kötekedése után, egyfajta tükröt tartva felé, hogy a tetteinek súlya van, barátai közölték vele, itt van a történet vége.

Nem mindig az van amit szeretnénk, nem mindig tud velünk foglalkozni mindenki. Azokat nem szokás megbántani, akik végig mellettünk vannak, osztoznak velünk jóban, rosszban, örömben és bánatban. Nemes egyszerűséggel megvetem az ilyet. Tudom gyarló emberek vagyunk, te is én is, mindenkinek vannak hibái, neked is, nekem is. De nonszensznek tartom, azt hátba támadni, aki a legrosszabbkor állt melletted. Nem jöttem még rá, miért volt?! Féltékenység, netalán mérhetetlen düh, hogy nem ő állt már ott, ahol gondolta, hogy fog állni. De miért is hitte azt, hogy mindig minden róla fog szólni? Badarság. Mindenki kiakadhatna, ha nem foglalkoznak vele nonstop. De a legtöbb ember képes felfogni, hogy nem (csak) róluk szól az élet. Azzal pedig, hogy olyan embert bánt meg akit nem kellett volna, számoljon el ő a saját lelkiismerete felé. Mert aljas dolog ám. Sőt mi több, kétszínű.

Barátság, emberiség, szeretet, kemény fogalmak, nehéz őket betartani, és amint a fenti példa mutatja a fenti személy ezeken a tantárgyakon elhasalt, és a következő pár évben folyamatosan elfog, mindaddig míg rá nem jön, hogy nem csak abból áll az élet, hogy élősködök embertársaimon, és amikor úgy gondolom, hogy kihagynak valamiből, csapom a hisztit, és féreg módjára megbántok mást. Az élet iskolája kemény, néha kapod a pofonokat, de attól csak erősödsz, és nem gyengülsz, ha rájössz hibáidra. És még mindig van időd arra, hogy javíts ezeken.

"Egy elégedetlen ember békétlenséget hoz a házba. Az, aki mindig akadékoskodik, kákán is csomót keres, mindig keresztbe tesz és kisarkít, lakhatatlanná teszi a lakást és az életet elviselhetetlenné. Egy békétlen a házban minden öröm halála az életben. Egy elégedett ember napsütés és áldás. Magával hozza az ég egy darabját a házba. Békét és örömet hoz. Minden asztalnál a barátság honol. És ha besötétedik felgyújtja a csillagokat, és segít mindenkinek, hogy a gondokon túljussunk." (Az Élet iskolája)

O/álás

Nem is olyan régen hallgattam a rádiót, abban volt egy hír, miszerint egy bizonyos francia cég rossz szilikon implantátumokat gyártott, és ezeket újra kell operálni. Valahol számítottam rá, hogy nem fedi teljes mértékben a valóságot (A cikk itt olvasható), de elgondolkoztam azon is, mi késztetí a nőket (és néha a férfiakat) a szilikon használatára?!

Van aki egészségügyi okból, ezekről nem szeretnék szót ejteni, hiszen nekik muszáj. Viszont azok, akik saját szórakozásukra fekszenek be hónapról hónapra egy-egy ilyen magánklinikákra azokról megoszlik a véleményem. Ha igényesen operáltatja meg magát, az még szebbé is teheti a tagot, viszont ha a semmiből tejcsárdákat csináltat, az több, mint csúnya. Vannak ezek a zsírleszívások, karcsúbbá tétel legdrágább ugyanakkor leggyorsabb eszköze. Értelmét nem látom, ugyanakkor ez is csak az egészséges életmód, sok mozgáz legnagyobb ellenfele. Hiszen ha az embernek sok pénze van, akkor minden további nélkül szebbé varázsolhatja magát, anélkül hogy két lépést tett volna annak érdekében, hogy mozgázkoordinációját fejlesztve sporttal teszi "tökéletessé" alakját. Nem mondom, hogy nekem a sportnézésen kívül nagyon sok közöm lenne a sporthoz, ha a séta annak számít akkor van. De ezeknek a beavatkozásoknak sose vetném alá magam, úgy gondolom, máshogy is le lehet fogyni. Máshogy is lehet szép valaki. Az igazi szépség belülről fakad, hiába nézek ki kivülről cuki cicababának, ha belül egy üres tyúk vagyok.

De biztos vagyok benne, hogy akinek van az meg tudná magyarázni, hogy mit miért csináltatott, és abban is biztos vagyok, hogy nem tudna meggyőzni. Ahogy megáldott a mindenható úgy maradok, bár néha szoktam mondani hogy itt ott amott megcsináltatnám magam. És azt is, hogy akkor már nem lennék az aki most. Egy szónak is száz a vége, szkeptikus vagyok a témát illetően, nem értem miért nem tudják az emberek önmagukat olyannak elfogadni amilyenek. Azt a pénzt számos más dologra is lehetne fordítani, amit ilyen esetben magukra költenek.

"Légy önmagad! Mindenki más már foglalt." (Gilbert S. Perreira)

Boldogság

Boldogság, relatív fogalom, beszélni róla nem könnyű, hiszen mindenkinek mást és mást jelent. Boldog akkor vagyok, ha a belső békémmel rendben vagyok, lelki béke és harmónia együttműködik velem. Akkor vagyok boldog ha nem félek, nincs félelemérzetem. Ha nem agyalok, ha nem gondolok a múltra, nem a jövőre, hanem igyekszem a jelenben élni, megélni mindennapot, figyelni az apró dolgokra, örülni annak is ha süt a nap.

Mitől leszünk boldogok? Ha sikerélmény ért minket, ha megtaláltuk életünk párját, ha szülőkké váltunk, ha pénzt nyertünk, ha olvasunk egy szép verset, vagy hallunk egy gyönyörű dalt. Ezek mindegyike után jön a tudatállapot. Sokan vágyakoznak rá, keresik az utat hozzá. Pedig itt van körülöttünk, csak picit gyerekként kell szétnézni, örülni mindennek, aminek egy gyermek tud örülni. Reggel ha kinyitják szemüket ugyanúgy tudnak örülni a napsütésnek, mint egy játéknak. Szeretem azokat a reggeleget, amikor már fültől fülig vigyorral kelek, akkor tudom ma bármi is történjék velem, senki nem veszi el tőlem ezt az állapotot.

Egyik ismerősöm mondta nekem, ő még sosem volt boldog. Azért ezt kétlem, mivel tudottan szép gyermekkora volt, csak felnőttként lett annyira zárkózott, hogy nem engedi be magához az ezerrel kopogtató boldogságot. Másik ismerősöm azt mondta nekem, ő azóta boldog mióta szerelmes. Ez sem teljes mértékben igaz feleltem neki, hiszen a szerelem okozta boldogság mellett, előbb utóbb jelentkezik a féltékenység, bizalmatlanság érzése, ami már nem okoz akkora boldogságot mint amennyire gondoljuk azt. Van egy harmadik ismerősöm is, aki akkor is igyekszik boldognak lenni, amikor nem éppen úgy alakulnak a dolgai ahogy azt ő elképzelte, mindig pozitív gondolatokkal van tele. Irigylem kicsit, hogy amikor beteg volt, akkor is úgy élt, hogy a környezetébe ő öntötte a lelket, és nem fordítva. Kis cetlikkel volt körberakva a lakása, amin az élet apró örömei szerepeltek. Ő mindennek tudott örülni, ha esett ha fújt. Ha őt láttam, vagy vele találkoztam én is azzá váltam. Rájöttem, hogy ha én boldog vagyok, akkor a környezetem sem szomorú. Többé kevésbé természtesen.

A boldogság csupán egy a sokféle tudatállapot közül, mégis különleges, kivételezett helyzetet foglal el az ember életében. Ez az ego értelmezésében igaz is lehet, ezért ez a boldogság nem a BOLDOGSÁG. Spirituálisan megélt boldogság, maga a meditáció, az állandósult öröm érzése, az eggyé válásé, a mindennel önmagunkkal történő összeolvadás, a beteljesülés állapota. Ez nem egy időszakosan és módosult tudatállapotban megélt, racionalizált valami. Micsoda boldogság az amit egy darab csokoládé is előidézhet, és mennyi ideig tart? Ez a materialista nézet egy fogyasztói társadalom, alappillére lehet, ahol a boldogságdarabkákat pénzért lehet megvenni. Nem a boldogság valódi lehetősége ott lapul mindannyiunk lelkében, csak ki kell lépni a ránk kényszerített, egoista gondolatvilágból, tudatilag, spirituálisan egy érettségre kell szert tenni, meg kell tanulni saját tudatunkat módosítva, nem örömtablettákat gyűjtve boldognak lenni. Saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek, senki nem sírhatna, hogy nem boldog, mert mindenki megkapta a lehetőséget, s bármikor élhet is vele, csak valóban merni és akarni kell. Az út nehézsége spirituális érettségünk függvénye.

"Az ember értékét nem az adja okos-e, szép, előkelő vagy gazdag, hanem, hogy mennyi boldogságot tud adni másoknak."

Mosoly és nevetés

A legenda szerint Buddha a Keselyű bércen tanított egykoron. Amikor egy szép napon szokatlanul sok tanítvány gyűlt köré, hogy meghallgassák szentbeszédét, Buddha a hosszúra nyúló csendben szó nélkül felmutatott egy szál virágot. A tanítványok zavartan, értelmetlenül néztek egymásra, csak az egyikük. Mahákasjapa mosolyodott el. Megértette a virágfölmutatást, ennek mély jelentését. Ezzel első ízben adódott át a tan tudattól tudatig, szívtől szívig. Maga Buddha nevezte ki hirtelen megvilágosodott tanítványát az első indiai pátriárkává. A legenda a buddhizmus kialakulása után jó másfél évezreddel később jelenik meg először írott formában; a tizedik századig, a Szung dinasztia koráig nem található írott nyoma. Ám ez a kétes hitelességű esemény talán nem rontja le a hagyomány értelmét. Ez lett ugyanis az egyik leghíresebb zen történet, és a legszebb és legelevenebb szemlélődő hagyomány keletkezését mutatja be.
Bár a történet teljes létezésünknek szól, próbáljunk meg először elgondolkodni rajta, megérteni, majd lépjünk bele, túl az értésen, éljük át egészen! Azonosuljunk vele! Váljunk a történetté egészen!
Tehát amikor híre ment, hogy a Mester különleges beszédet fog tartani, sok tanítványa gyűlt össze, ráérő idejűek, érdeklődők is, szomjasan a Magasztos szavaira és kíváncsian vagy kandi mód várták a megnyilatkozását. Buddha ezúttal szokatlanul nem üres kézzel, hanem egy szál virággal érkezett, s a tanítványok nyilván töprengtek rajta, kapta-e vajon, vagy pedig találta inkább valahol idefelé jövet? A mester letelepedett szokott helyére szemben a tanítványaival, és ült hallgatagon, közben a kezében tartott a virágot nézte mosolyogva. A tanítványok zavartan várakoztak. Mi lesz már, mikor szólal meg végre a Magasztos? Mahákasjapa a többiekkel együtt türelmetlenül várta egy ideig, hogy kiderüljön, van-e értelme ennek a csendnek. Hát ennek a zavarba ejtő mosolynak? És mi következik majd utána? Leste-várta, hogy a mester megszólaljon. Mivel kezdi vajon? Biztosan nagyon mély értelmű lesz a mai beszéde. Átélte, megtapasztalta, hogy a várakozás nyugtalanná, feszültté teszi. Észrevette, hogy merev a válla, cikáznak a gondolatai, vár, vágyik valamire: eligazító szavakra, tanításra. Már a hasában is feszültséget érzett. Valami összeszorította a gyomrát. Várom a szavakat, gondolta ekkor, de a szavak nyilván újabb fogalmakat, gondolatokat teremnek. A végső valóság pedig túl van rajtuk. Ha a csendet, egy virág szépségét nem tudjuk, nem tudom úgy elfogadni, ahogy van, addig a mester szavai is hiábavalók. Ha nem vagyok tudatos, hiába a szentbeszéd. Hiába minden szó, ha nincs belső tapasztalásom. A tanítvány ellazította vállát, ellazítom, elengedte gondolatait, kiegyenesítette a gerincét, kiegyenesítem, és rábízta magát a csendre, a létezésre. Minden helyzet jó. Elfogadom. Hálás vagyok érte. Ő maga lett a nézés, ahogy a Mester ott ült előtte, már nem a részleteket, hanem az egészet látta. Már nem volt, amit nézzen, s nem volt, aki nézzen. Elmúltak az aggodalmai, vágyakozása. Felszabadult csend lett. Ebben, ebből és általa van. Tudatára ébredt önmagának. A maga mesterévé vált. De ez nem volt gondolat, sőt érzés sem, mert mindezektől megszabadult. Felismerte önmagát. A nagy törvény nem tanítható. Közelebb van hozzánk, mint testünk középpontja vagy a lélegzetünk. Közben a társai érezték, hogy telik, múlik az idő, s egyre zavarodottabbá váltak, amikor Buddha váratlanul, lassan felmutatta a virágot. S ekkor Mahákasjapa mámorosan elmosolyodott, és olyannak élte meg ezt a mozdulatot, amilyet még sosem érzett; szép volt, illatos, boldog, és ebből rögtön hangosan felnevetett. Derűsen nézett körül, miután Buddha magához intette. Azt mondta az áldott mester, mihelyt Mahákasjapa elébe ért: Ami elmondható szavakkal, már elmondtam tinéktek. A csend ajtaját kell kinyitnunk immár. Mahákasjapa megértette, megélte, hogy ez a virág hozzá a kulcs. Neki adom. Ti, a többiek értitek talán a tanításomat, de az kevés. A puszta megértés nem segít. Nem szabadít fel az élet és a halál rabsága alól. Az átadás túl van szavakon, tanításon."
Mahákasjapa a kapott virágot nézte. Milyen törékeny, gyönge ez a kulcs és mégis milyen erős! Mosolygott felszabadultan. Megértette, hogy nincs mit megértenie. A tudás látásra ébreszt. A tudás a pillanatról, pillanatra megújuló nézés. A részben az egészet látom. A virágra mosolygok, de a világ derül fel tőle. Amíg nem vagyok éber, figyelmes, élő tudásom sem lehet. A tudáshoz látnom kell, elvárások, vágyak, eszmények, ismeretek, gondolatok nélkül, a látás élő és átlelkesítő éberség. Csak azt látjuk valójában, amit önmagában, olyanságában szemlélünk. Az igazi tudás nem elvont, fogalmi, hanem fényszerű, élő melegség. Önmagam szétszórtságából, szűkösségéből fölébreszt. Amit látok, középen van, bennem van és én benne, ahol minden és semmi együtt. Az üresség, amely a lehetőségek teljes tára. A lét tudatosságára eszméltet. Nem kell töprengeni semmin, vágyakoznom is szükségtelen, mert jelen van minden. A valóság csak a teremtő csendben szólal meg. A virággal az örök törvény nyílik csendben, illatosan. Ha örömem van, a virág is örül. Örömem elér, ahová már a tekintetem sem hatolhat. Csak hagyni megtörténni a csendet. Nem kell akarnom, elég figyelnem éberen, míg létem mélyéből, sejtjeimből fölárad csodája arcomig. Az arcokig. Az igazi csend derűs, a világ megújító ünnepe. A bambaság, feszültség, keserűség mosolya, kínos vigyora nem a csendből fakad. Ha vágyakozom valamire, máris nem vagyok helyben. Ha igazán nézek, rögtön eltűnök a nézésben. Beleolvadok abba, amit látok, egyesülök vele, feloldódom. Belehalok a nézésbe. Gyönyörűség, szívet boldogító öröm, üdvösség ez a beleoldódás. Mert szabad vagyok most, nyugodt, megélve a létezés békéjét, valóságát.
Nem a valóságot láttam ezelőtt, hanem elképzeléseimhez, ismereteimhez mértem, amit nézek. Nem láttam tisztán a lepkét, ahogy virágról virágra szállt, mert nem is virágok, a gondolataim, ismereteim, tűnő neveim voltak. Egy kavics a neve nélkül maga a teljes világ. A Valóságnak nincsenek írott szabályai, kimondhatósága sem. Akkor vagy teremtő kapcsolatban vele, amikor a korábbi tapasztalatod, tudásod érvénytelenné válik. Ha beszélsz róla, már nem az. Az ismeretlen vesz körül, ez van benned is, és mégse félsz. Mert ez az ismeretlen valódi, örömed van benne, míg ki nem mondod, ez a teljesség, nyitottság. Aki megérinti valóságosan egy fa törzsét, megéli a légzés személyén túli titkát, ő már tudja, hogy arról képtelenség beszélni. Minden egyes magyarázat, megfogalmazás nem az. Akinek vélem magam, az mindig valaki más.
Megnézni, és felismerni! Beleolvadni a formák, színek ürességébe. Ahol már nincs gondolatom, ott a forma üressé válik, de ez az üresség nem hiány, hanem minden alak teljessége.
Amire szükségünk van, itt van jelen. Létezik.
Vagyok.
Játék a teremtés, tréfa, ami történik velünk, általunk. Itt van bennünk minden, és mégis keresgélünk. Bennünk a tudás forrása, mi mégis ismereteket halmozunk, idegen gondolatokat gyűjtünk. Bennünk van, amin nincs hatalma az időnek, és mi mégis félünk az elmúlástól, haláltól. Reménykedünk a tapasztalat helyett, vágyakozunk az elfogadás helyett.

Az igazi zsigerekből eredő mosoly és nevetés alatt megáll a gondolkodásom. A szabad nevetés beleold a létezésbe, a lét áramlik fel a benne, felszabadít. Japán történet szól Hoteiről, a nevető bölcsről. Tanítása, szentbeszéde a nevetés volt. Szívéből harsant föl mindig a hahota. Akik köréje gyűltek, látták, hogy hasát fogva nevettében, a földön hemperegve harsog, ők is nevetni kezdtek. Mindenki várta, mert derű, szabadság, áldás volt az ő érkezése. Bármit kérdezték tőle, megnevette. Akár a világosságról kérdezték, akár az életről, akár az igazságról, mindenkinek nevetés volt a válasz. Ez Hotei derűs, de mégsem nevetséges tanítása.
Aki megérti, szívből fakadóan nevet rajta.