A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián

Híres LGT dal, amely négy emberről szól, négy ember barátságáról, kölcsönös szeretetéről. Hallgatván a dalt, némi retro érzés kerített hatalmába, amolyan amikor én még kissrác voltam feeling, mi mindent csináltunk akkor lent a téren. Emlékszem nagy bandáink voltak, de valahogy mindig az összetartozás jellemezett minket. Vitának helye nem volt, kölcsönösen tiszteltük a másikat. Nagy álmaink voltak, ha majd felnövünk akkor közös vállalkozásokba kezdünk, mindenki már akkor tudta milyen szakmája lesz, össze is hoztunk rögtön egyet, Bori fodrásznak készült, a Kata varrónőnek, Marcsi sminkesnek, én pedig színésznek. Vicces ugyan, mindenki elvégezte ezeket a szakmákat, de Boriból eladó, Katából dealer, Marcsiból gyesen lévő anyuka évek óta a férje tartja el, én pedig író lettem. Mondanom sem kell a barátságunk úgy szakadt, meg, mint ahogy az a nagy könyvben elő volt írva. Kata és Bori ugyan tartják még a kapcsolatot, láttam a Kata esküvői képein Bori, az örök szingli volt az egyik koszorús lány. Nem olyan régen összefutottam Katával, közvetlen esküvője előtt, mivel nekem már ez kipipált esemény, némi tanáccsal ellátam, aztán, hogy meghallgatott e vagy sem, az örök rejtély.

Néha jó lenne összefutni, nem csak az osztálytalálkozókon elmondani kivel mi történt. Bár, hogy már felnőttünk, mindannyian gyermekeink képeit tudjuk mutogatni, velük dicsekedni, elmondani mennyire jó vagy rossz a házasságunk, kivel mi történt. De az, hogy egy hétköznapon csak úgy összefutni, egy kellemes délutánt eltölteni, már nem. Pedig régen alig vártam, hogy jöjjön a hétvége, és különféle programokkal ékesített találkozókon vegyek részt. Ma már nem biztos, hogy bevállalnám azokat az április elsejéket, amikor mind férfiaknak öltöztünk, a srácok pedig nőknek, és így vonultunk az utcán. Sose felejtem el, apám kedvenc nyakkendőjét kötöttem a nyakamba, amiért megvolt a megrovás, de akkoriban kit érdekelt.

Vannak barátaim, kevés ugyan de van, tudom, hogy rájuk számíthatok, de ezek az élmények mégis maradandóak. Manapság, már nem arról szól a történet, de hiszen miért is szólna, mivel már felnőttünk, de szeretnék néha újra gyerek lenni, önfeledten játszani, szórakozni. Akkoriban más volt az életem, mint most. Szeretem ezt is, de azt ha lehet mondani jobban szerettem. Kevesebb felelősséggel, nagyobb szabadsággal. Most ilyenkor értem meg anyám szavait, majd megtudod, mikor családod lesz. Tudom és értem, ugyanakkor teljes mértékben igazat adok neki. Jó ez a helyzet, mert egyedül csak magányos lenne az ember, viszont jól esik visszagondolni gyermekéveimre. Így ez a post, egy visszaemlékezés, egy szép régi emlék.

"A gyerekkorod felét azzal töltöd, hogy azt kívánod, bárcsak felnőtt lennél, aztán amikor felnőtt leszel, a fél életedben azt kívánod majd, bárcsak gyerek lehetnél újra. Úgyhogy ne sokat rágódj azon, hogy mi a helyes a te korodban, és mi nem! Csak tedd, amit jónak látsz!" (Kevin Brooks)