Se veled, se nélküled

Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor. Százszor sujtottan dobom, ím, feléd feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, vedd magadra, mert sajnálom magunkat, egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, alázásodért, nem tudom, miért, szóval már téged, csak téged sajnállak.

Kezdve stílusosan egy ideillő verssel - Ady: Elbocsátó szép üzenet - érdekes ez, ugyanakkor érdekes volt a megszólított Nőhöz a viszonya is.

Mikor jutunk el odáig, hogy aki párunk, csak azért az (még), mert egyenlőre nincs nála jobb? Gondolom én, amikor valaki azt mondja, hogy se veled se nélküled kapcsolatban él, akkor csak erre célozhat. Megtartom, mert van valakim, de nem kell, mert már nem olyan, mint régen. Boldogságérzés már régen nincs, csak a boldogtalanság és az örök harcmező. Miért nem képesek az emberek továbbállni, ha már nem érzik magukat biztonságban?! Miért kell kötődni ahhoz az emberhez, akit felé már igaz érzések nem vezérelnek? Önző dolognak tartom nagyon. Ha valami nem működik képesnek kellene lenni továbbállni. Tovább, mert senkinek nem jó ez a szükségtelen állapot. Összeveszünk, kibékülünk, szeretjük egymást egy ideig, majd megint összeveszünk és mint egy cirkuszi mutatványshow megy tovább az életünk. Nem tartom egészségesnek ez a kirakatszerelmet. Hiszen ez csak a külvilágnak szól, és a két ember biztosan csak örlődik. Habár aki ezt vállalja vessen is magára, aki nem képes felvállalni tetteit, cselekedeteit, meg is érdemli ezt a helyzetet. Pedig a változás mindig jó, szükséges néha váltani, ezzel nem arra akarok célozni hogy a partnereket is úgy kell váltani mint a hajunk színét. Merni kell váltani, változtatni. Akkor már inkább a "magány", mint egy rossz kapcsolat.

"Egy kezdődő kapcsolat olyan, mint egy gyerek. Kezdetben minden újdonság számára. Később felnőtté válik, aztán éretté, végül pedig megöregszik. Legvégül a kapcsolat meghal, vagy azért, mert az egyik ember meghal, vagy pedig, ami mostanában egyre gyakoribb, mert különválnak." (Francois Lelord)