Eljutottam arra a szintre, hogy egyes dolgok kezdenek nem érdekelni. Engem aki mindig a világ baját a hátán cipeli. Nem! Ha nem kérnek a segítségemből, nem is kapnak. Rá kellett jönnöm, én hiába akarok változtatni a másik életén, ha az a másik nem él az általam kínált lehetőségekkel. Az, hogy mással is ilyen volt, ezt már nagyon régóta tudtam. Magasról tettem rá! A napokban én is megkaptam a nemtörődömségét, a lesz.rom, keresem telefonon utolérhetetlen. Szerintem nem adtam rá okot.
Három vonalon indultam el, igazából választ ő tudna rá adni, de nem ad rá igazán megfelelő magyarázatot, ahogy semmire sem. Most ilyen. Nekem meg el kell fogadni. Nehéz! Minden nap beszéltünk telefonon, minden egyes problémánkat meg tudtuk egymással vitatni. Most kicsit egyedül maradtam, mert a bizalmasom visszavonulót fújt. Szerencsére nincsenek eget rengető problémáim. De eddig munkába/ból menet mindig vele beszéltem telefonon. Ma hívtam fel se vette, holott tegnap megígérte. Ah bonyolult ez. Neki dolga van, nekem meg a türelmem véges. Azt mondtam, a barátság kibír mindent. Ki kell, hogy bírjon. :) Ezzel nyugtatom magam! És várom, hogy a bizalmasom depressziója elmúljon.
"Az ember egyik legfontosabb képessége s egyben, sajnos, a legritkább is: várni tudni. Türelemmel várni egy levélre, egy találkozásra, egy jó kapcsolatra, az enyhülést hozó holnapra. A telt szív nyitott kapujában bizalommal várakozni. Egészen addig várni, amíg reményünk kitart. Az ún. "birkatürelem" azonban már nem erény - hanem önleépítés. A mérték - ez a kulcsa mindennek." (Jókai Anna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése